Hajninak korábban indult a gépe (mivel később vette meg a jegyet), így pár órával korábban indult Miamiba, ahol bevárt minket. Szerencsénk volt, hiszen a chicagoi hostelünk mellett volt a vonat egyik megállója, így a hosteles svédasztalos reggeli után pár perc alatt már a vonaton ültünk. (A hostel egyébként rendkívül kulturált volt. 8 ágyas szobában voltunk hatan lányok; a három másik ismeretlen lánnyal azonban nem találkoztunk, csak aludni láttuk őket.) A vonat végállomása az airport volt, így 2,5 dollár ellenértékben kijutottunk a géphez közel 45 perc alatt, mivel a vonat körbe futott a városon. Így láttuk Chicago kevésbé szép részét is, a külvárosi, poros, Al Capona éveiben rekedt világot. A gépről azonban gyönyörű kép tárult elénk, mikor elsuhantunk a felhőkarcolók fölött a reggeli napfelkeltében. A tökéletes képet – talán mondanom sem kell – ismét két kisbaba zavarta meg. (Én már máshogy nem is tudok repülni…)

Délután 5-re értünk a hőség városába. Tikkasztó, fülledt meleg csapott meg minket, a hibernáló hőmérsékletű repülőgépről leszállva. A nap azonban nem sütött, így a csomagátvételnél jobban figyeltük az időjárás-jelentést a kijelzőn, mintsem a szalagot. Ezután választottuk a SuperShuttle-t, amely fejenként 13 dollárért elvitt minket a hostel ajtajáig. (A SuperShuttle a reptéren vár a taxik mellett. Egy bódénál van egy fiatal hölgy vagy úriember, aki ajánlatot tesz, majd a pozitív döntés után mond egy számot, amely a kocsi számát jelöli. Pár perc és benn ülünk a kisbuszban, ahová a csomagberakási idő alatt újabb három utas száll be. Az ár nem változik, mert sorrend van és nem ugyanaz a célállomás.)

A hostelben épp aznap ingyen hot-dog volt, így igazán magyarosra sikerült a fogadtatás. Kellemes hely volt, zöldes, pálmás kiülős helyiség, tele fiatalokkal szerte a világból: uruguay-i, svéd, német, mexikói hölgyek voltak a szobatársak. Utóbbi egy hatvanas éveiben járó személy volt, aki nyaralni érkezett a bulivárosba. A latin-amerikaiak többsége viszont dolgozni. Munkájuk akár a filmekben; felszolgálók, táncosok, akiknek a műszakja késő este kezdődik, majd hullafáradtan érkeznek reggel és a szabadnapjukon extraminiszoknyában szállnak be választottjuk tűzpiros Ferrarijába. A feltűnéskeltés a sötétség kezdetével egyenes arányban nő. Csodajárgányok, limók dübörögtetik a legmenőbb zeneszámokat és mutatják az utat a part felé.

South Beach

South Beach külön megállója a buszoknak, ahol az éjszakai élet latinossá, szenvedélyessé, hangossá válik. A kiülős helyeken élő kubai vagy mexikói zene, kubai szépfiúk csábítják italra az arra járókat. Így találkoztunk Oscarral, aki az első este úgy megitatott mindhármunkat, hogy három napig nem voltunk szomjasak a rekkenő hőségben. A Castro hazájából érkező fiú egyébként az éjszakai italozó kulcsfigurája. Italra, ételre csábítja a sétálókat. S hiába az egymást érő éttermek, az ő jattját a tulaj felügyeli (aki nem mellesleg egy nagydarab nő). Oscar azonban csak pénzt keres a parton. Míg a vendég hölgyek legtöbbje egész este csak őt lesi, a kubai fiú egyetlen egymagában ülő nőre kacsint, aki egy ital után dámaként távozik. Útját azonban egy pillanatra elállja Oscar, aki búcsúcsókkal köszöni meg barátnője látogatását. Így tört össze néhány vendég szíve egy perc alatt…

 Fehér homok, égszínkék tenger

A másnapi napsütés azonnal a partra csalt minket, ahol mindenki napernyő alatt, nyugágyon barnult. Odamentünk mi is a legelső bódéhoz és kellékek után érdeklődtünk. A hölgy 10 dollár/főben határozta meg az árat, ráadásul délután 5-ig használhattuk, mert akkor zár a strand. (Mint később kiderült, csak a székek üzemelése szűnik meg.) Az értéket délután 2-kor rettentően sajnáltuk, így az előző esténk megmentőjének névjegyét átnyújtva ingyen részesültünk a jóban. Mr. J. ugyanis előző este épp a járdán előzött ránk gyalogosan, miközben mi  a koktéltól mámorosan magyarul beszélgettünk. Mr. J. megkérdezte, milyen nyelven beszélünk, majd a magyar szó hallatán azonnal mesélni kezdett, mennyire szereti a magyarokat. Fél óra múlva már a házában ittuk a józanító narancslevet, miközben az egyszerű, ám gondosan válogatott minőségű vitrinból elővett egy barnás papírú baseballcsapatról készült képet. Rajta Mr. J. és középen egy magas barna fiú. Az ő nagy barátja; László. A két jóbarát még huszonévesen ismerkedett meg a csapatban. Azóta tartják a kapcsolatot, olyannyira, hogy házigazdánk megkért, beszéljünk magyarul az üzenetrögzítőjére. Mindhárman hadartuk a butaságot az alkohol miatt (ekkor még nem hatott a narancslé), ám Mr. J. felajánlotta, hazavisz minket. (Három autó közül választotta ki az este alkalmához illő hófehér csodaautót.) Készítettünk egy közös képet, majd átadta névjegyét, hogy másnap a parton mondjuk azt; az ő vendégei vagyunk. Ő ugyanis Miami Beach nyugágyainak és napernyőinek menedzsere. (A napernyőre van írva a cég neve.)

Krokodilok

Harmadnap a hostel által szervezett túrára mentünk. Busszal vittek ki minket a város széléig, ahol egy krokodilfarm volt. Emlékszel a CSI-ből a kezdő kockákra, amikor Horatio az airboaton teszi fel a szemüvegét? Nos, ezt ott mi is megtettük, mert a mocsáron airboattal száguldoztunk, miközben a három centire lévő nádas területen krokodilok úszkáltak. Az idegenvezető még a lapulevelet is szétnyitotta, hogy megmutassa, milyen proteinben gazdag csúszómászók élnek a levél szárában. (Igen, megette ott, előttünk…brrr..) ezután jött a krokodil show, ahol egy fekete férfi egyre nagyobb krokodilokat vett elő egy dobozból, majd körbevitte a közönség között. A végén pedig egy hétéves krokodillal „vívott” harcot; szétnyitotta a száját, ingerelte, majd lecsillapította. Meghódította a ragadózót, úgy, ahogyan mi a büfében. Mi ugyanis kipróbáltuk a krokodilhúsos szendvicset. Íze, mint a csirkének, ám mégis sósabb, rágósabb.

Kétarcú Miami

A negyedik napon megérkeztek a többiek. Mi ekkor már búcsúztunk a parttól, az óceántól. A többieknek megmutattuk a város általunk már bejárt részét. Egyik boltból ki, a másikba be. Fényképek, kagylógyűjtés, jégkrém, igaz, épp akkor a fáról pottyant kókuszkóstolás.  Ez volt a napi program, majd Niki és én kimentünk a reptérre. Hajnalban ment a gép, így az estét Miami repterén töltöttük. Tömegközlekedéssel mentünk, amely a szállástól mindössze két és fél dollárba került. A busz körbement a városon, így azt is láttuk, amit eddig még nem. A reptérre érve arra jöttünk rá, Miaminak két arca van; a gazdag, hírességek által fenntartott rész és a bulizni vágyó fiatalok parti része. Utóbbiak a mexikóiakkal, latin-amerikaiakkal és a feketékkel teli részét látják a bulinak, amely igazi temperamentumos estét kínál a fülledt, zajos, bulizós melegben. Ám a belváros abszolút elkerülendő este. Inkább a tömeg után a partra! Egyszer mentünk be a belvárosba, amely teljesen kihalt volt. Megtaláltuk ugyan az operaházat és az egyetemet is, ám a kettő között sétálva többnyire olyan étkezdékben láttunk mozgást, ahol csak feketék ettek és bizony árgus szemekkel nézték, mit keresünk mi arra. Egy ittas tetovált férfi szólított le minket a zebrán. Megkérdezte hová tartunk és miért egyedül. (Hárman voltunk!) Válasz hiányában közölte; ne járkáljunk céltalanul, mert ő még csak itt áll és kérdez, de máshol mások a viszonyok. Ekkor döntöttünk a kikötői vacsora mellett, ahol luxushajók, luxuszene és luxusüzletek között ettünk rákos tésztát és ittunk Heinekent.

Közlekedés

Ittunk az egészségünkre, és hogy túléltük az estét. Először is a buszt, amelyet le kell inteni, ha azt szeretnéd, hogy a megállóban megálljon. Ráadásul a megállóban nincs menetrend, mivel a buszok automatikusan 10 percenként járnak. Ez a 10 perc úgy áll össze, hogy a buszsofőr vacsiért a közeli talponállóba ugrik be, miközben mindenki az utcán megálló járó motorú buszon vár.

A hangulata akár Afrikában, hiszen a kerékpárodat a busz elején lévő tartóba ingyen felteheted, s jelezni is egy hosszú madzag megrántásával kell, amely burkolat nélkül fut a vezetőig, hogy hangos búgással jelezze a szándékodat. Egy prioritás van; négy szék van fenntartva a busztársaság dolgozóinak, ha épp felszállnának munkába menet. Ezeket a helyeket, (akár a rokkantaknak) szabadon kell hagyni. Nincsenek ellenőrök sem, mert a jegyet a buszsofőrnél kell megvenni. automata gép van, de mikor felszállsz, megkérdezi meddig mész, majd mond egy árat 2 és 3 dollár között. A második utazásnál éltem a szabolcsi múltammal és alkudoztam. Jegyet ugyanis nem kapsz, így nincs nyoma a vásárlásnak. Öt dollár volt nálam, kettőnknek kellett fizetni a reptérig. Az ár 5 dollár volt, de ehhez jött még az adó, kb. 75 cent. Az öt csomagom láttán és persze a mosolyom után elég volt a papírpénz, máris robogtunk a reptérre egészen New Yorkig…