Két hónapja, hogy kinn vagyunk. Megízleltük az amerikai álmot, s mint ahogy a falánk kisgyerek rájön, az édességtől kihullik a foga, úgy fejtettük meg mi is, hogy az amerikai álom, álom marad. Az amerikaiaknak is.
A breakroomban szinte mindenki az asztalra támaszkodva használja ki a harminc perces szünetét, így aligha hallatszik már az a hangos nemzetköziség, ami hosszú hetekig uralta a helyet. Az újdonság, a különböző kultúrájú, kinézetű, megjelenésű emberek megismerésének varázsa elmúlt. Megismertük, elfogadtuk egymást, noha az, hogy én egy török férfit mindig előreengedjek vagy elfogadjam, hogy illedelmes engedélykérés nélkül tahón mellém üljön, továbbra sem tűröm. Vagy amikor egy-egy „kolléga” (értsd: nem magyar, de hasonlóan hozzánk, ő is vendégmunkás) kajáért áll a sorban, szinte nyitott szemmel mereng előre. Pedig már megtanultuk, hogy az angolok is megérdemlik a potyakaját, noha a brit gyarmatosító felsőbbrendűségük miatt talán velük a legnehezebb az összecsiszolódás. Amikor a HR-es vezető körmailt küldött, hogyha a housing (ahol a vendégmunkások megszállnak), továbbra is szemetes lesz, akkor 25 dollárt fog levonni fejenként a fizuból, az angolok azt kérdezték, lehet-e housekeepert felvenni. Ehhez hozzátartozik, hogy az angolok csak lifeguard pozicióra jelentkeztek, míg mi, magyarok vagyunk a legtöbb munkakörben jelen: lifeguard, konyha, housekeeper, room service, front desk (a strandon lehet sátrakat bérelni egy napra. Nagyon drágák, mert egy nap 150 dollár. Ehhez jár a strand szerviz, ami azt jelenti, csinos lányok fél óránként kérdezik meg, milyen italra, ételre stb. van szüksége a kedves vendégnek.) Röviden: az angolok, akik dolgozni jöttek, saját maguk kényelmére takarítót kerestek. Irónia.
Mindannyian fáradtak vagyunk. A 60. nap után nehéz elviselni a szobatársakat, a vendégeket, az embereket. „Emberundorom van.” „Elegem van.” „Haza akarok menni”. Mind-mind állandó mondatok. Egyet azonban nagyon szeretek: „Honvágyam van. Haza vágyok. Haza haza, Európába.” Azért ez a kedvencem, mert a vén kontinens, a kultúra bölcsője hiányzik mindannyiunknak. Szülők, barátok, maga az otthon is, de Európa azt a közeget fogalmazza meg, amely eggyé teszi a lengyelt, a csehet, a szlovákot és a magyart. Értékét képvisel ott, ahol a multinacionalizmus elhidegülést teremt.
Magyarok
Azért nem mélypont lett a bejegyzés címe, mert a holtpont találóbb kifejezés a hónapfordulós eseményre. Még ugyanennyi idő és otthon leszünk. A gondok között, melyek elől valamennyien menekültünk. Amerikába szöktünk az iskolavégzés elől, a munkába, az életbe való lépés elől. Kétféle szülőt hagytunk otthon. Az egyik bulizni, nyaralni küldte gyerekét (aki még alig múlt 20), a másik szerencsét próbálni. (Utóbbi gyereke a végzős.) S miközben gyűlnek a számlák, tennivalók, kilátástalanságokról szóló otthoni üzenetek, mindenki kedve zuhanórepülésbe kezdett. Elmaradnak a bulik (olyan kevés rák jegyű magyar dolgozik itt…?), inkább alszunk. Még az időjárás is bekrepált. És ahogy a hajósok a kilátástalanság után átlépik a tű fokát, úgy kaptunk egy kis biztatást. Ma egy magyar házaspárral találkoztunk. Tibor bácsi fia Chicagoban tanult, és jelenleg itt, kinn dolgozik. A szülői vágy hozta őket két hétre Amerikába, egy kétnapos hétvégére pedig abba a Resortba, amelyet a világ új Disneylandjének tartanak. Hozzánk. „Ugye, tudjátok, hogy az amerikaiak sötétek?”- kérdezte Tibor bácsi, majd folytatta: „Itt mindenki buta. Aki nem, az európai és ha van egy kevés esze, egyből magas beosztásba jut. Négy fiam van. Egy otthon, egy Londonban tanul, a másik most költözött haza innen, Amerikából. 31 éves és végre hazajött. Most a harmadik van itt, itt nősült meg. Fiatal, nagy beosztásban van. Eljöttünk a feleségemmel – ott napozik hátul. Ő az virágos fürdőruhában, kalapban. -, szóval eljöttünk, mert reméljük, hazajön. Hamarabb, mint a nagyobbik.”
Igaz, a felettesek miatt csak néhány szót válthattunk, de mindannyian örültünk a magyar szónak. Sokan (magyarok) a fáradságtól nem hittek a fülüknek. Még szórakoztunk is, amikor egyikünk a konyhán hátraszólt. „Már hallucinálsz is?” – kérdeztük hátulról. Aztán rohantunk, üdvözöltük őket és persze kaptuk a biztatást: „Akármilyen fát is vágnak a hátatokon, tartsatok össze. Olyan igazian, olyan magyarosan!” Tibor bácsit a szüleink küldték. Mondataiban benne volt minden, amit szüleink a skypon ugyan egyikünknek sem mondanak ki, de minden lefekvés előtt ugyanazt kívánják.
Kedves Szülők! Mi hazamegyünk. Csak várjatok ott minket az egyetlen repterünkön babgulyással, lángossal, mákos gubával…-„a lecsót ki ne hagyd!”- ordítják a mellettem ülő magyarok... ;)
