HTML

Túl az Óperencián

Friss topikok

  • Mamacita: Ez nagyon finom citrommal, chillivel. Még sajttal is szokták megszórni, persze nyersen, más gyümöl... (2015.10.09. 23:17) Jicama
  • e_n_i_k_o: @Éva Novák: Köszönöm! A névnapomat ugyan már itthon töltöttem, de ugyanúgy sok-sok boldogsággal...;) (2013.09.16. 13:53) Miami; ahol a bikini az egyenruha
  • Éva Novák: De jó annak, aki fiatal! (2013.08.31. 16:02) Ami eddig történt
  • e_n_i_k_o: Köszönöm! Otthon találkozunk. :) (2013.08.31. 07:33) Egy falatnyi otthon, avagy három hónapja vagyunk kinn
  • Éva Novák: Gratulálok és jó étvágyat! (2013.08.13. 05:50) Mozi

Címkék

Szerelmem, New York II.

2013.09.17. 21:40 e_n_i_k_o

p1150650_1379446788.JPG_2048x1536

Budapest az első szerelmem volt. Azt szokták mondani, az elsőnél nem szabad megállni, abból inkább tanulni kell. Így fogadtam örök hűséget a Citynek…hajszál híján szó szerint.

A második napon kora reggel (10 óra) gondosan megtervezett útvonallal a kezünkben indultunk a Városba. Tudni kell, hogy New York-ot a nagy almának, a Városnak (The City) is szokták nevezni és New York államban van. (Nem úgy, mint Washington, ami a District of Columbia nevű államban (innen a Washington D.C.), mert Washington állam a nyugati parton van.) New York város része Manhattan, azaz a gazdag negyed, maga a belváros, valamint Brooklyn, Bronx (e kettő a legrosszabb negyed), továbbá New Jersey és Queens. Népessége nem sokkal több, mint 8 millió. (Chicago 10 milliós.)

Control

Programunk szerint elmetróztunk Brooklynig, majd visszasétáltunk Manhattanbe a Brooklyn hídon keresztül, amelyről csodálatos panoráma nyílt a városra. Maga a metrózás egy újabb tévhitet oszlatott el bennünk, mely szerint épp olyanok a metrók állapota, mint nálunk. Koszosak, graffitisek és hangosak. A metró, azaz subway használata az, ami újszerű tőlünk, bár hazatérve tapasztaltam, hogy Pesten is elkezdték használni az automatakaput. Lényege, hogy egy bankautomataszerű készülékből választasz jegyet vagy bérletet, majd a gép kidob egy kártyát, amely a feltöltött összeggel rendelkezik. A kapu csak akkor nyílik ki, ha lehúzod a kártyát az olvasón és az elfogadja.

Brooklyn híd

Brooklyn is egy újabb tévhitet döntött meg. Kellemes zöld parkok, gyereket és kutyát sétáltató emberek képe fogadott minket, mikor útbaigazítás után keresgéltünk. A hídon átsétálva egyszer sem remegett a lábunk, mivel nem is lehet látni a vizet a lábunk alatt. (lásd magyar hidak). A híd ugyanis úgy van kialakítva, hogy a gyalogos forgalom mellett van a bicikliút, mindezek alatt pedig az autóforgalom. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a Városba nem hajthat be a busz és egyéb teherautó, csak a személygépkocsi, amit meg azért nem választanak az emberek, mert túl költséges az állandó dugók miatt. Így sárga taxin kívül tényleg nem lehet mást látni az utakon.

Wall Street, avagy a hely, ahol a világ összeomlik

A híd végére érve megéheztünk, így az első étteremhez érve azonnal rendeltünk. Ez volt a Meki. S mivel valamennyi McDonald’s alkalmazkodik a környezetéhez (Wisconsinban fából készült tetőszerkezet, kandalló és erdei lak érzés fogadta a vendéget), a Wall Street-iben élő zongoraszó és bőr ülőgarnitúra fogadta a megéhezett üzletembereket és az ebédszünetüket töltő útburkolókat. A hatalmas forgalomban alig hallottuk egymás hangját, ám nem is beszélgettünk sokat. Mikor a Tőzsdepalotához értünk, azonnal elállt a lélegzetünk. Az épülettel szemben Washington elnök szobra, az utca végén pedig hatalmas templom állt. Mindenhol biztonsági őrök, öltönyösök és rengeteg turista.

Komp

Az Utca másik végén a kikötőig sétáltunk le, ahonnan ingyen komp (ferry) vitt át minket Staten Island-re. Hatalmas volt a forgalom, mert az ingyen járat megkerülte a Szabadság-szobrot, ami szintén egy aprócska kis szigeten van. New York mondhatni olyan, mint egy szigetcsoport. Hozzá tartozik Staten Island és Long Island, valamint rengeteg kis sziget, amelyet az ipar használ. A Szabadság-szobor mögött rengeteg vízben álló fúrótorony van. Emiatt sok az ipari terméket szállító komp is a kis öbölben.

Kontraszt

Visszaérve a 9/11 Memorial és a World Trade Center egykori helye felé vettük az irányt, csakhogy épp szeptember 10-e volt és a másnapi megemlékezés miatt már délután négykor lezárták a helyszínt. Emiatt „csak” a Memorial Centerbe jutottunk be, ahol videók millióit vetítették az áldozatok hozzátartozóiról. Volt olyan videó is, amely rajzolt animáción mutatta be egy család fájdalmát. Egy 32 éves fehér férfi (az amerikaiak mindig kiemelik a bőrszínt a hírekben, pedig ezt a médiaetika tiltja) 2001. szeptember 11-én tűzoltóként teljesítette szolgálatát. A becsapódás után az alagsorban mentett, amikor benn ragadt. Telefonon hallotta utoljára a gyermeke, amikor azt mondta: „I love you.” Az érzelmekre gyakorolt hatás a hatalmas jelenlévő tömeg miatt közösségi traumaként sírásig fokozódott. Néhány emberben azonban más érzésekkel vegyült a gyász. A kis teremben ugyanis szuveníreket árusító bolt működött. Bögrén, pólón, tolltartón rikított a 9/11 felirat mindenféle formában. Úgy tűnt a gyász eladható.

A boltból kifordulva egy szemközti étterem plazmatévéjén hírműsor kezdődött. Szíria volt a téma és a kérdés: Be kell-e vetni a vegyifegyvert?

Mivel a szökőkúthoz nem jutottunk be (ahol az áldozatok nevei a víz alatt éjszaka világítanak), így megpróbáltam rávenni a lányokat, menjünk vissza másnap. Ők azonban legyintettek, mondván, nincs jegyünk és biztosan nem jutnánk be, annyi érdeklődő lesz. Még vagy fél óráig próbálkoztam, mert igazán kíváncsi voltam az ikertornyok helyén lévő két kék fénysávra, amelyről úgy tartják, a világűrben is látszik. Mivel éjszaka lett volna a kivilágítás, még inkább felkeltette az érdeklődésemet. A többiekét azonban nem, így ugrott a program…vagyis csak a számukra…

Törökország

Nem, nem utaztunk el az országból, csak képzeletben. A Broadway Streeten ugyanis rengeteg a szuvenírbolt, ahol török üzletemberek kínálják a portékáikat. Olyan az egész, akár egy török piac. Ár alig van kiírva, mivel alkudni is lehet. (A Broadway Street Manhattan szívében van.) Így történt, hogy Enikő 10 dollárért vett bőröndöt Manhattanben éjjel 11 órakor.

Szerelem első látásra

A harmadik New York-i napra már nem sok mindent terveztünk, mert Niki szervezett túra keretében hajnalban elment Washingtonba és a Niagarához, Hajninak pedig este ment a gépe haza, nekem pedig nem volt aznap estére szállásom. M (egykori szobatársam a Resortból) mielőtt 9-én hazament, megbeszélte a magyar ismerősével, akinél lakott, hogy egy éjszakára nála aludjak. Reggel 8-kor még a címet sem tudtam, hová kell mennem, így a hotelből való kicsekkolás után pár perccel döntöttünk úgy, a hotel buszával bemegyünk a Time Square-ig és onnan elválnak útjaink. Én elmegyek az időközben megkapott címre taxival és a három táskával, Hajni pedig kimetrózik a reptérre. Csakhogy a busz az utca közepénél tett le minket, így a rengeteg csomaggal, megmozdulni sem tudtunk. Vagyis csak én, mert Hajninak még ajándékba való édességre volt szüksége a hazaút előtt, így beugrott a közeli boltba, míg én felügyeltem a bőröndöt ott, ahol üzletemberek járkáltak le-fel. Nemcsak, hogy feltűnő voltam, de a meleg miatt (hőségriadó volt) segítségre szoruló is. Egy indiai taxis jött oda hozzám és kérdezte meg, miben segíthet. Hosszan időzött, sőt azt tanácsolta, a taxi drága lenne, menjek inkább metróval. Mire Hajni kijött, már térképem, egy flakon vizem és egy hatalmas segítségem volt. Az indiai taxis felajánlotta, elviszi Hajnit a közeli kék metróhoz, míg nekem adott egy metrójegyet és áthajította az automatakapun a két bőröndömet. A térképem bejelölte, hol mit csináljak, merre menjek. Búcsúzóul kaptam egy hatszínű gömbökből álló karkötőt, mivel a kezemből jósolva megállapította, hogy kemény akaratú ember vagyok. Azt mondta, az ilyenek szeretik a világot, így egy olyan ékszert kapok, amely a világ tájait ábrázolják. Nem szeretem az ékszert (csak a fülbevalót, mert az biztos jele annak, hogy nő vagyok), de ezt a karkötőt azóta mindig hordom. (Mint később kiderült, az indiai férfiak esetében az ékszer ajándékozása házassági kívánalmakat fejez ki.)

West Side Story

A metróban kétszer kellett átszállnom két bőrönddel és egy hátizsákkal. Mozgólépcső hiányában minden peron egy stációnak számított számomra. Milliónyi ember ment el mellettem, és közülük csak kettő segített. Hiába volt rajtam tiszta ruha (hogy nem vagyok hajléktalan) és ékszer (ami a nőt jelenti), csupán két fekete férfi volt, aki segített nekem. Az egyik egy öltönyös üzletember, aki azt mondta, cseréljünk táskát, míg lemegyünk, a másik egy fiatal tinédzser, aki még azt is megmondta, hol kell majd kiszállnom. Eddig is tudtam, de talán most bizonyítékot is kaptam, a feketék jó emberek!

86-dik utca 103. Ennyit írt M a lakásról, ahová mennem kellett. Annyit tudtam még, hogy akihez megyek, üzletember, így nem biztos, hogy otthon lesz. Rekkenő hőség volt, így az a két lépés is fájt, amely a metrótól a ház bejáratáig tartott Manhattan leggazdagabb részében, a West Side-on. A kapuban doorman, azaz vendégeket fogadó és a lakók nyugalmáról gondoskodó ajtónálló személy fogadott. Egy darabka papíron mutattam, kit keresek, mire mosolyogva telefonált az illetőnek. A telefonba annyit mondott, hogy egy hölgy várja hatalmas csomagokkal. A tölgyfaasztal és az aranyozott lámpák kínos helyzetbe hoztak a tíz perces várakozás alatt. A pazar látványban az öltönyös doorman mellett egyre feszélyezettebbé tett a meleg miatt átizzadt ingem és kopott, kihízott farmerem. (Hét kilót híztam négy hónap alatt…de erről majd a végén!) Időm sem volt összerendezni legalább a hajamat, mert mire észbe kaptam, vasalt nadrágos fehér inges 40 év körüli férfi jelent meg egy „átlagfiú” kíséretében. Sejtettem, hogy a kínos helyzet csak fokozódni fog, ha kezet kell nyújtanom és bemutatkoznom, hogy én, Veres Enikő 23 évesen itt szeretnék aludni ma éjszaka Önnél, mert jelen pillanatban nincs hová mennem és a fáradságtól össze is tudnék esni. Nem volt más esélyem, mint reménykedni, hogy nem fognak kidobni. Ehelyett azonban egy pillanat alatt benn voltam egy hűvös, kényelmes manhattani lakásban. Miután Józsefből Józsi lett közel két óra alatt úgy éreztem, mintha haza értem volna. Hurka és petrezselymes tört krumpli, valamint melegszendvics közül választhattam. (Tudom, Józsi, nem választás volt, hanem sorrend! :D)

Józsi épp akkor került Amerikába, amikor én születtem. Kinn alulról kezdte; volt bőröndcipelő és doorman is, és alig három éve már azt a tömbházat menedzseli, ahol lakik. Azóta két ingatlana is van Manhattanben, ám mégis magányos. 2000-ben ismerte meg Juditot egy Demjén koncerten. Alig pár éven belül már boldog házasságban nevelték lányukat. Csakhogy Judit megunta az állandó pörgést és a Városi zajt. Egy évre Floridába költözött a közös gyerekkel a vidéki élet nyugalmában bízva, ám az sem bizonyult igazinak. Végül úgy döntött, hazajön. Hazajött Magyarországra, ahol leánykori városában leéli hátralévő életét. Asszisztens lett egy fogorvosnál és barátságot kötött M anyukájával.

Józsi tovább folytatta manhattani életét, ám egyre magányosabb lett. Nők követték egymást, de jól érezni magát csak a magyar baráti társaságban tudta. Határon túli magyar ő is és kinn élő barátai is, akik minden szerda este pinpongozni járnak. S hogy mindezt honnan tudom? Mert épp a szerda estét töltöttem nála. Pinpong helyett a 9/11-es megemlékezés helyszíne lett a program. Mivel a szökőkúthoz ismét nem jutottunk be, a közeli épület középmagasságában egy hotel teraszát választottuk. Kicselezve mindenkit, hátunk mögött a két égig nyúló kék fénycsík (a World Trade Center helyén) előttünk a kivilágított neveket tartalmazó szökőkút. Már hajnalodott, mikor lementünk a partra sétálni. Be lehetett látni az összes island-et, így gyorstalpaló törióra keretében tudtam meg, hová is szállították először a bevándorlókat. (Long Island-en még most is áll a hatalmas kórház, ahol egy hetes megfigyelés után engedték át a Városba a bevándorlókat. Így próbálták meg elkerülni a járványokat, ám sokszor egy-egy vírus még annak is ellehetetlenítette az Ígéret Földjét, aki egészséges volt, hiszen a kórház csak elzárt, de nem gyógyított.) Séta közben ismét Budapesten éreztem magam, hiszen közel a vízhez rakparti élményben volt részem. Sőt, alig néhány méter múlva a kék fényeken csodálkozó magyar csapatba futottunk. Semmi köszönés, semmi hogy vagytok, kik vagytok, csak beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. A parton senki más nem volt körülöttünk, csak mi, a két magyar csapat, akik egymásba botlottak.

Lefekvés előtt még házi magyar palacsintát is sütöttünk, sőt fagyiztunk is előtte. A határontúliak (bár most már inkább Óperenciántúliak) mindinkább marasztaltak. Olyannyira, hogy a kezdeti viccelődésből majdnem komoly döntés lett.

Állampolgárság hiányában egy nőnek a legkönnyebb lehetősége a kinn maradásra a mennyasszonyi vízum. Nem jár komolyabb felelősséggel, s gyakran ismeretlenek is aláírják, hogy lehetőséget biztosítsanak maguknak. A financé vízum (mennyasszonyi) ugyanis csak egy vízumforma. Ha két éven belül munkahelyet is szerzel, a munkáltató biztosítja a zöldkártyát, azzal pedig később állampolgárságot nyerhetsz. 70 kérdést megválaszolsz és fel is bonthatod a mennyasszonyi státuszod, szabad ember vagy. Csakhogy mindezért mégis magas a bér. Nem feltétlenül a honvágy mérvadó, hanem az újrakezdés. Kinn alulról kezdenéd egy idegen környezetben. Újra a sor végén állnál, s minden, amiért itthon küzdöttél, elvész…

Ezeket a sorokat már itthon pötyögöm. Távol a lehetőségektől, a beteljesületlen West Side storytól, a mindennapok és a szürkeség világában. Boldog szomorúság ez, mert nem bánok semmit. A rengeteg kalandra, élményre az ezernyi kép mindig emlékeztetni fog. Arra, hogy voltam egyszer én is Túl az Óperencián…

Szólj hozzá!

Szerelmem, New York I.

2013.09.16. 12:55 e_n_i_k_o

nevtelen_1379328894.JPG_4000x3000

Budapest az első szerelmem volt. Azt szokták mondani, az elsőnél nem szabad megállni, abból inkább tanulni kell. Így fogadtam örök hűséget a Citynek…hajszál híján szó szerint.

 

Miamiból New Yorkig irtózatos fáradság gyötört. Egész este nem aludtam, a gépen pedig két utas között ültem, középen, így sehogy sem tudtam elaludni. A három óra egy kínszenvedésnek tűnt, így mikor a seat belt (biztonsági öv) kijelző kiviláglott (jelezve, hogy hamarosan landolunk, mindenki üljön le), próbáltam erőt venni magamon és egyenesbe helyezkedni. Egy óvatlan pillanatban néztem balra, amikor a mellettem ülő fekete férfi felhúzta a kis ablak árnyékolóját. Reggel 10 óra volt New Yorkban, amikor szikrázó napsütésben fürdött. A gép bedőlni készült a landolás előtt, ennek köszönhetően beláttuk az egész késő nyári reggelre ébredt Várost. A mellettem ülő férfival kimondatlanul is ugyanarra gondoltunk; így láthatja a Jóisten is New Yorkot Odafentről. A szememet le se vettem a panorámáról, így lökdöstem Nikit, aki viszont a landolás miatti keltéstől olyan bosszús lett a világra, hogy még mélyebbre süllyedt a székben, hátha elnyeli. Én azonban tovább fürkésztem a látványt, amely éppúgy tárult elém, mint az első repülőutam után Budapest…még tavaly májusban. Szinte éreztük, hogy az ujjunkkal megsimogathatnánk a Szabadság-szobrot vagy bármelyik hidat. Te, Kedves Olvasó, tudod, melyik városról beszélek? :D Egyszerre mindkettőről. Kísérteties a hasonlóság… főleg, hogy legalább annyi magyar hangot hallani mindkettő utcáin.

 

Pánik

 

Úgy terveztük, a reptéren megkérdezzük, hogy és mennyiért jutunk el a szállásra, amit Hajni nevére foglaltunk. Úgy volt, ő háromra ér New Yorkba és majd jön utánunk. Csakhogy a taxi nagyon sok lett volna neki, ha egyedül hagyjuk utánunk jönni, mert mint kiderült, a foglalt háromcsillagos hotel nem New Yorkba van, hanem New Jersey-ben. Emiatt döntöttünk úgy, megvárjuk Hajnit, azaz újabb hat órát várunk a reptéren, immáron New Yorkban.

 

Az izgalomtól, a sok különleges ember látványától, a gondolattól, hogy hol vagyok, aludni sem, pihenni sem tudtam. Járkáltam fel-alá, meg akartam ismerni az egész LaGuardia repteret. Mert a Cityban négy reptér van; LaGuardia, Newark Liberty, Teterboro és a Kennedy. Utóbbi a legnagyobb, innen vettük az irányt hazafelé, ám addig rengeteg minden állt még előttünk…

 

Mikor fél háromkor beálltunk a csomagkiadó szalaghoz, nem találtuk a gép számát, amivel Hajninak jönnie kellett volna, így kis kérdezősködés után rohantunk át a másik terminálra, ahová valójában jött. (Az amerikai repterek akkorák, hogy a terminálok között hol skytrain, hol busz fuvaroz. Előbbi egy fejed felett elhaladó Intercity gyorsaságú vonat. A Kennedy-n fizetős, a többin nem.) Idejében jöttünk, mert épp még állt a szalag. Csakhogy a várakozók között nem volt Hajni, így újból segítségért fordultunk. Hiába, azon a gépen kellett volna lennie. Mindent, de tényleg mindent bevetettem, hogy megszegve a személyi adatok védelmi szabályzatát, rábírjam a reptér dolgozóját arra, hogy utánanézzen, becsekkolt-e egyáltalán Hajni. Annyi választ kaptam; lehet, hogy lekéste az átszállást, de akkor ingyen áttetszik az egy órával későbbi gépre. Vártunk még egyet, ám sehol senki. Délután öt óra múlt el ekkor és már 36 órája ébren voltam. Niki nyugtatott, majd később inkább az alvást választotta. Kegyetlen hosszú egy óra volt az, amíg megvártuk a hat órai gépet és megláttam Hajnit. Soha, de soha nem leszek szülő!

 

Az izgalmak után taxit fogtunk. A sárga cab-ek a reptér előtt futószalagszerűen parkolnak le és veszik fel az embereket. Egy férfi áll a bódéban a reptér előtt és hajtja a sort. Mivel többségében török vagy indiai férfiak a sofőrök, ezért alkudozásba kezdtem. Csakhogy nem tudtuk, mi az a tunnel, ami miatt olyan drágának ígérkezett a fuvar. Sebaj, fáradtak voltunk, beültünk és mentünk. Nem szóltunk egymáshoz, mert idegesek voltunk és tudtuk,  helyismeret hiányában a taxis körbevisz minket a városon, csakhogy többet fizessünk. Ám ekkor Niki elkezdett beszélgetni a férfival, aki elmondta, messze lakunk és sokba kerül majd a bejárás New Yorkba. Ekkor kezdtünk veszekedni mi, lányok egymással, majd elcsendesedtünk. A tunnel azt jelenti, hogy nem a hídon, hanem alatta, az alagúton visz minket át a taxi. Ez a művelet több, mint 36 dollár, mert ennyi a tunnel áthajtási díja. Ha ki akarod kerülni, körbevisznek a taxik és árban ugyanannyi lesz, mint a tunnellel. Mivel nem tudtuk ezt és a taxis egyfolytában ezt válaszolta arra a kérdésre, hogy menyi lesz a fuvar, meg voltunk győződve, hogy át leszünk verve. Ennek ellenére (talán a vita miatt) mikor kiszálltunk, 125 dollár helyett 110-et kért hármunktól. (45 perc taxival át a város egyik végétől a másikig…ez nagyon olcsó volt!) Sőt, elmondta, hogy a tömegközlekedéssel olcsón bejuthatunk New Yorkba. Ehhez hozzáteszem, hogy a távolság New Jersey és New York között egy híd, illetve egy alagút.

 

A három csillagos hotelünkről pedig annyit, hogy a kávé egy karnyújtásnyira az ágytól lett lefőzve egy pillanat alatt és a WC-ben állítható volt a víz erőssége. Ebből azonban semmit nem láttunk elsőre, olyan gyorsan elaludtunk.

 

Illegális busz, Central Park Central Perk és Jóbarátok nélkül

 

Amint felkeltünk, útnak indultunk. A portán térképet kaptunk, hogyan jutunk el busszal a Városba. Rövid volt az út, ám annál bonyolultabb. Jegyet akartunk mindenképp venni felszállás előtt, ám mikor a harmadik megkérdezett is azt mondta, hogy nem kell, lesz majd a buszon, beálltunk a megállóba. Három másodperc múlva alacsony, 10 személyes fehér kisbusz jelent meg, majd anélkül, hogy behajtott volna a buszöbölbe, az utcán lefékezett, feltartva a forgalmat és beinvitált minket. Nem ismertük a terepet, így hittük, hogy ez a jó transport. Az érdekesség az volt, hogy számlát ismét nem kaptunk fizetés után (3 dollár/fő) és a megállók előtt a sofőr (akin nem volt egyenruha) mindig megszámolta hány üres hely van még. Ha volt annyi, mint ahánya várakoztak, megállt. A nyugtató gondolat számunkra egy öltönyös kippach-t viselő, számítógépen chatelő férfi volt. Azt gondoltuk, ha ő is ezzel jön, akkor nem lesz gond, nem rabolnak el minket. A busz megállás nélkül áthajtott a tunnel vámszerű kapuján és haladt be a Városba. A taxik és buszok megállás nélkül áthajthatnak, mert a tarifájukba beleszámolják a tunnel árát. A kisbusz a csúcsforgalomban araszolt, így néhányan felálltak, majd intettek, hogy le akarnak szállni. A sofőr szó nélkül kinyitotta a piros lámpánál az ajtót és hagyta, hogy kiszálljanak. Amint láttuk, ezt csinálták a mellettünk megálló kisbusz utasai is. Csakhogy, mi mindenképp a Time Square-n akartunk kiszállni, így megvártuk, amíg a kisbusz egy mélygarázsban megállt. A sofőr (kb. 20 éves kevert bőrű férfi) udvariasan szólt, hogy menjünk fel a garázs lépcsőjén, mert megjöttünk. Mikor felmentünk egy metróbejárthoz érkeztünk (a metró szót nem ismerik, helyette subway-t használnak). Egy fekete nőt kérdeztem meg, hol van a Time Square, mire nagyot nézett és azt mondta, itt. Kiléptünk hát az ajtón, amelyen tódult be a metróhoz futó nép és akkor pillantottam meg a NY Times napilap szerkesztőségét. Egy hatalmas nagy felfelé magasodó üvegépületre volt feliratozva a hely, ahol életem érett időszakát szeretném tölteni.

Az aznapi újság természetesen a szíriai krízisről cikkezett leginkább, így hónom alá kapva indultunk el a Central Park felé, ahol Emesével (a Resortban közös szobatársunk volt Nikivel) kellett találkoznunk pontban délben a Gapstow Bridge-nél. Útközben derült ki, hogy a Time Square valójában egy utca és nem egy tér. Azon mentünk végig kb. 20 utcát.

 

Hol van a Kossuth utca?

 

Míg Magyarországon minden városban van Kossuth, Deák vagy épp Rákóczi utca, addig Amerikában a vízszintes utcákat számozottan jelölik (pl. 86. utca), míg a vele merőlegeseket sugárútnak tekintik és valamelyik híres személy nevével jelölik (pl. Lincoln Avenue). Így aztán rendkívül könnyű behatárolni, hogy mi, hol van. Pl. A Kennedy Avenue és a 25 utca sarkán.

 

A Central Park kb. háromszor akkora, mint a Margitsziget. Úgy terveztük, megkeressük Emesét és vele járjuk be a Parkot. Pontban délben pillantottuk meg egymást és mint a filmekben, mind a négyen futottunk egymás felé. A beszélgetést egy közeli kajázóba igyekeztünk terelni, így láttuk az utcaszéli hot-dog árusokat, akik kínálata messze a legolcsóbb az USA-ban. Egy dollárért árulják a hot-dogot, a soda-t pedig (Pepsi, Getorade, Mountain Dew stb.) 1,5 dollárért. Üzletemberek, munkások, gyerekek esznek az utcán, kapkodva, rohanva. Emiatt nincs is leülő hely a Subway étteremben és a Dunkin Donuts nevű kávézóban. (Ez utóbbi a Strabuck’s konkurenciája. Kínálata olcsóbb, minősége ezzel egyenes arányban gyengébb is.)

 

A falatozás után térképet ragadtunk és nekiindultunk New York legnyugodtabb helyének, amely történetesen a város szívében van. A park gyönyörű. Tiszta, rendezett, a fű akár az angoloknál, lenyírva. (Amerikában egyébként külön program a fűnyírás és nagy verseny indoka a szomszédokkal.) a több hektáros csendességét játszótéren ugráló gyerekek, baseball meccs, biciklizők és futók hangja töri meg. A kisebb-nagyobb tavaknál kiskastélyok, benne esküvő. Nem is akármilyet; melegesküvőt is láttunk!

A sétaparkban bolondos táncosok flashmobja borzolja a kedélyeket, reklámfotózások keltenek irigységet a magányosok szívében, filléres (centes) portrérajzosok állítgatják palettájukat. A fényképeink millióin azonban a nagy fák és a természet mögött ott magasodnak az üzleti világ óriásai. A parkból kifelé külső sétány vezetett, amely szinte fürdött a vénasszonyok nyarában. A sárga leveleket az útra hordta a szél, miközben pólóra vetkőzve bámultuk a manhattani egyenruhás kisiskolásokat.

Az irányt édességbolt felé vettük. Közben láttuk az Apple főépületét is, távolról bele is haraptunk az almába, valamint megnéztük az épp felújítás alatt álló Plaza Hotelt, ahol a Reszkessetek Betörők! című filmet forgatták. (Útépítések, felújítások éppúgy kellemetlenek, mint itthon. pl. a Broadway Streeten és Miami főutcáján is akkor volt feltúrva minden, mikor mentünk. Továbbá a plaza nem bevásárlóközpontot jelent az USA-ban, hanem szállodát.)

Cukrászda ugyan nincs, de van méregdrága tortáiról híres Boss cake, ami egészen olyan, mint egy cukrászda. Láttuk a Hell’s Kitchent is, bár a pokol inkább az éhségünkben mutatkozott meg. Így ettünk cheesecaket, azaz sajttortát, New York kedvencét. Az íze akár a krémtúróé…nagyon finom…ha arra jársz, Kedves Olvasó, ki ne hagyd! ;)

 

Meg akartuk keresni a Central Parkban a Central Perk nevű kávézót, amit a Jóbarátok című sorozatban lehet látni. Mint kiderült, nem létezik, hiszen sosem forgatták New Yorkban. Stúdiófelvétel volt az egész, így a kitalált helyet egyetlen városban, Pekingben van, amelyet egy fanatikus rajongó épített meg.

 

A napot a vasaló alakú épületnél zártuk, illetve a Broadway Streeten, ahol a hatalmas plakátokat lehet látni. Az utca állandóan népes, a tömeg szinte hömpölyög. Este igazán csodálatos. Beöltözött figurák, ledér táncos szereplők hirdetik a Chicago című darabot, miközben világmárkák ruhái csillannak meg a kirakatokban. New York igazán él!

 

Hazafelé rendes, legális busszal mentünk. Vissza kellett mennünk a NY Times szerkesztőségével szemközti, mélygarázsos épülethez, azaz a Bus Terminalhoz. A jegyet itt már előre kellett venni, automatából. Mivel nem tudtuk, hogy kell, így kértük az ott ólálkodó hajléktalan segítségét. Készséges volt és türelmes. Mint később kiderült, sok hajléktalan ebből próbál megélni. Hálásak voltunk mi is, így jutottunk be a kapukig. Mivel az épület többszintes, úgy éreztük magunkat, mint egy reptéren. A „becsekkolás” kb. annyi idő is volt, hiszen másfél óra alatt derítettük ki, hogy este 10 után nem a 203-asról, hanem a 303-as kapuról startol a 125-ös buszunk. Így keveredtünk haza 10 perc alatt, legálisan New Yorkból a hotelbe, egészen az ágyunkig éjfélre.

 

Szólj hozzá!

Miami; ahol a bikini az egyenruha

2013.09.10. 05:53 e_n_i_k_o

nevtelen_1378785199.JPG_3000x4000

Hajninak korábban indult a gépe (mivel később vette meg a jegyet), így pár órával korábban indult Miamiba, ahol bevárt minket. Szerencsénk volt, hiszen a chicagoi hostelünk mellett volt a vonat egyik megállója, így a hosteles svédasztalos reggeli után pár perc alatt már a vonaton ültünk. (A hostel egyébként rendkívül kulturált volt. 8 ágyas szobában voltunk hatan lányok; a három másik ismeretlen lánnyal azonban nem találkoztunk, csak aludni láttuk őket.) A vonat végállomása az airport volt, így 2,5 dollár ellenértékben kijutottunk a géphez közel 45 perc alatt, mivel a vonat körbe futott a városon. Így láttuk Chicago kevésbé szép részét is, a külvárosi, poros, Al Capona éveiben rekedt világot. A gépről azonban gyönyörű kép tárult elénk, mikor elsuhantunk a felhőkarcolók fölött a reggeli napfelkeltében. A tökéletes képet – talán mondanom sem kell – ismét két kisbaba zavarta meg. (Én már máshogy nem is tudok repülni…)

Délután 5-re értünk a hőség városába. Tikkasztó, fülledt meleg csapott meg minket, a hibernáló hőmérsékletű repülőgépről leszállva. A nap azonban nem sütött, így a csomagátvételnél jobban figyeltük az időjárás-jelentést a kijelzőn, mintsem a szalagot. Ezután választottuk a SuperShuttle-t, amely fejenként 13 dollárért elvitt minket a hostel ajtajáig. (A SuperShuttle a reptéren vár a taxik mellett. Egy bódénál van egy fiatal hölgy vagy úriember, aki ajánlatot tesz, majd a pozitív döntés után mond egy számot, amely a kocsi számát jelöli. Pár perc és benn ülünk a kisbuszban, ahová a csomagberakási idő alatt újabb három utas száll be. Az ár nem változik, mert sorrend van és nem ugyanaz a célállomás.)

A hostelben épp aznap ingyen hot-dog volt, így igazán magyarosra sikerült a fogadtatás. Kellemes hely volt, zöldes, pálmás kiülős helyiség, tele fiatalokkal szerte a világból: uruguay-i, svéd, német, mexikói hölgyek voltak a szobatársak. Utóbbi egy hatvanas éveiben járó személy volt, aki nyaralni érkezett a bulivárosba. A latin-amerikaiak többsége viszont dolgozni. Munkájuk akár a filmekben; felszolgálók, táncosok, akiknek a műszakja késő este kezdődik, majd hullafáradtan érkeznek reggel és a szabadnapjukon extraminiszoknyában szállnak be választottjuk tűzpiros Ferrarijába. A feltűnéskeltés a sötétség kezdetével egyenes arányban nő. Csodajárgányok, limók dübörögtetik a legmenőbb zeneszámokat és mutatják az utat a part felé.

South Beach

South Beach külön megállója a buszoknak, ahol az éjszakai élet latinossá, szenvedélyessé, hangossá válik. A kiülős helyeken élő kubai vagy mexikói zene, kubai szépfiúk csábítják italra az arra járókat. Így találkoztunk Oscarral, aki az első este úgy megitatott mindhármunkat, hogy három napig nem voltunk szomjasak a rekkenő hőségben. A Castro hazájából érkező fiú egyébként az éjszakai italozó kulcsfigurája. Italra, ételre csábítja a sétálókat. S hiába az egymást érő éttermek, az ő jattját a tulaj felügyeli (aki nem mellesleg egy nagydarab nő). Oscar azonban csak pénzt keres a parton. Míg a vendég hölgyek legtöbbje egész este csak őt lesi, a kubai fiú egyetlen egymagában ülő nőre kacsint, aki egy ital után dámaként távozik. Útját azonban egy pillanatra elállja Oscar, aki búcsúcsókkal köszöni meg barátnője látogatását. Így tört össze néhány vendég szíve egy perc alatt…

 Fehér homok, égszínkék tenger

A másnapi napsütés azonnal a partra csalt minket, ahol mindenki napernyő alatt, nyugágyon barnult. Odamentünk mi is a legelső bódéhoz és kellékek után érdeklődtünk. A hölgy 10 dollár/főben határozta meg az árat, ráadásul délután 5-ig használhattuk, mert akkor zár a strand. (Mint később kiderült, csak a székek üzemelése szűnik meg.) Az értéket délután 2-kor rettentően sajnáltuk, így az előző esténk megmentőjének névjegyét átnyújtva ingyen részesültünk a jóban. Mr. J. ugyanis előző este épp a járdán előzött ránk gyalogosan, miközben mi  a koktéltól mámorosan magyarul beszélgettünk. Mr. J. megkérdezte, milyen nyelven beszélünk, majd a magyar szó hallatán azonnal mesélni kezdett, mennyire szereti a magyarokat. Fél óra múlva már a házában ittuk a józanító narancslevet, miközben az egyszerű, ám gondosan válogatott minőségű vitrinból elővett egy barnás papírú baseballcsapatról készült képet. Rajta Mr. J. és középen egy magas barna fiú. Az ő nagy barátja; László. A két jóbarát még huszonévesen ismerkedett meg a csapatban. Azóta tartják a kapcsolatot, olyannyira, hogy házigazdánk megkért, beszéljünk magyarul az üzenetrögzítőjére. Mindhárman hadartuk a butaságot az alkohol miatt (ekkor még nem hatott a narancslé), ám Mr. J. felajánlotta, hazavisz minket. (Három autó közül választotta ki az este alkalmához illő hófehér csodaautót.) Készítettünk egy közös képet, majd átadta névjegyét, hogy másnap a parton mondjuk azt; az ő vendégei vagyunk. Ő ugyanis Miami Beach nyugágyainak és napernyőinek menedzsere. (A napernyőre van írva a cég neve.)

Krokodilok

Harmadnap a hostel által szervezett túrára mentünk. Busszal vittek ki minket a város széléig, ahol egy krokodilfarm volt. Emlékszel a CSI-ből a kezdő kockákra, amikor Horatio az airboaton teszi fel a szemüvegét? Nos, ezt ott mi is megtettük, mert a mocsáron airboattal száguldoztunk, miközben a három centire lévő nádas területen krokodilok úszkáltak. Az idegenvezető még a lapulevelet is szétnyitotta, hogy megmutassa, milyen proteinben gazdag csúszómászók élnek a levél szárában. (Igen, megette ott, előttünk…brrr..) ezután jött a krokodil show, ahol egy fekete férfi egyre nagyobb krokodilokat vett elő egy dobozból, majd körbevitte a közönség között. A végén pedig egy hétéves krokodillal „vívott” harcot; szétnyitotta a száját, ingerelte, majd lecsillapította. Meghódította a ragadózót, úgy, ahogyan mi a büfében. Mi ugyanis kipróbáltuk a krokodilhúsos szendvicset. Íze, mint a csirkének, ám mégis sósabb, rágósabb.

Kétarcú Miami

A negyedik napon megérkeztek a többiek. Mi ekkor már búcsúztunk a parttól, az óceántól. A többieknek megmutattuk a város általunk már bejárt részét. Egyik boltból ki, a másikba be. Fényképek, kagylógyűjtés, jégkrém, igaz, épp akkor a fáról pottyant kókuszkóstolás.  Ez volt a napi program, majd Niki és én kimentünk a reptérre. Hajnalban ment a gép, így az estét Miami repterén töltöttük. Tömegközlekedéssel mentünk, amely a szállástól mindössze két és fél dollárba került. A busz körbement a városon, így azt is láttuk, amit eddig még nem. A reptérre érve arra jöttünk rá, Miaminak két arca van; a gazdag, hírességek által fenntartott rész és a bulizni vágyó fiatalok parti része. Utóbbiak a mexikóiakkal, latin-amerikaiakkal és a feketékkel teli részét látják a bulinak, amely igazi temperamentumos estét kínál a fülledt, zajos, bulizós melegben. Ám a belváros abszolút elkerülendő este. Inkább a tömeg után a partra! Egyszer mentünk be a belvárosba, amely teljesen kihalt volt. Megtaláltuk ugyan az operaházat és az egyetemet is, ám a kettő között sétálva többnyire olyan étkezdékben láttunk mozgást, ahol csak feketék ettek és bizony árgus szemekkel nézték, mit keresünk mi arra. Egy ittas tetovált férfi szólított le minket a zebrán. Megkérdezte hová tartunk és miért egyedül. (Hárman voltunk!) Válasz hiányában közölte; ne járkáljunk céltalanul, mert ő még csak itt áll és kérdez, de máshol mások a viszonyok. Ekkor döntöttünk a kikötői vacsora mellett, ahol luxushajók, luxuszene és luxusüzletek között ettünk rákos tésztát és ittunk Heinekent.

Közlekedés

Ittunk az egészségünkre, és hogy túléltük az estét. Először is a buszt, amelyet le kell inteni, ha azt szeretnéd, hogy a megállóban megálljon. Ráadásul a megállóban nincs menetrend, mivel a buszok automatikusan 10 percenként járnak. Ez a 10 perc úgy áll össze, hogy a buszsofőr vacsiért a közeli talponállóba ugrik be, miközben mindenki az utcán megálló járó motorú buszon vár.

A hangulata akár Afrikában, hiszen a kerékpárodat a busz elején lévő tartóba ingyen felteheted, s jelezni is egy hosszú madzag megrántásával kell, amely burkolat nélkül fut a vezetőig, hogy hangos búgással jelezze a szándékodat. Egy prioritás van; négy szék van fenntartva a busztársaság dolgozóinak, ha épp felszállnának munkába menet. Ezeket a helyeket, (akár a rokkantaknak) szabadon kell hagyni. Nincsenek ellenőrök sem, mert a jegyet a buszsofőrnél kell megvenni. automata gép van, de mikor felszállsz, megkérdezi meddig mész, majd mond egy árat 2 és 3 dollár között. A második utazásnál éltem a szabolcsi múltammal és alkudoztam. Jegyet ugyanis nem kapsz, így nincs nyoma a vásárlásnak. Öt dollár volt nálam, kettőnknek kellett fizetni a reptérig. Az ár 5 dollár volt, de ehhez jött még az adó, kb. 75 cent. Az öt csomagom láttán és persze a mosolyom után elég volt a papírpénz, máris robogtunk a reptérre egészen New Yorkig…

2 komment

Chicago; a szelek, a jazz és Al Capona városa

2013.09.09. 05:08 e_n_i_k_o

nevtelen_1378695196.JPG_2048x1536

Madisonból Chicagoig gyönyörű napsütésben igazi amerikai farmokat mutatott a buszablak. Kezdetben autópályákon fel-le, majd egy-egy kisváros között ismerkedtünk a farmok kínálatával. Itt ugyanis a farmokhoz vezető bekötőúton (klasszikus filmekbe illő módon) egy-egy tábla hirdette, mennyibe is fog kerülni idén a töklámpás. Ehhez hozzátartozik az is, hogy mikor augusztus utolsó napján bebicikliztünk Wisconsin Dells Wal-Mart-jába némi útravalóért, a rekkenő hőségben az egész bevásárlóközpont Halloween-re készült. Nem viccelek, mindenhol töklámpásokat és egyéb jelmezeket nézegettünk, miközben kicsavartam a pólómból a nedvességet. (Oda-vissza 24 km dombról le, majd fel, s épp a lefelé vezető úton jöttem rá, hogy Alexa biciklijén a fék nem igazán működik…Fogalmazzunk úgy, nemcsak én gondoltam sokat az anyukámra akkor…)

Az egyenpiros magtárakat aztán szép lassan felváltották a hosszú-hosszú egyenes szakaszok, amelyeken közel két óra múlva egyre sűrűsödő forgalomba szaladtunk. Ekkor jöttek az égig magasodó üvegtömbök és a Michigan-tó lenyűgöző várost mosó égszínkék messzesége.

Kockulva

A tömegközlekedés csomópontja a belváros. Itt tesz le a busz, ide futnak be a vonatok. Ehhez hozzátartozik, hogy noha a közlekedés már-már a hihetetlen tökéletességet súrolja, a morál balkáni. (Ez egyébként egész Amerikára igaz.) A tökéletesség a város kialakításának köszönhető, hiszen a távoli városokból hosszú bevezető utak vezetnek, a belvárosban pedig kockaszerűen működik minden. A távolságokat blockokban mérik, így mikor az utcán útbaigazítást kértünk, a rengeteg telefonáló öltönyös válaszában mindig egy szám és egy block szó szerepelt. Az utcák egyirányúak, ám több sávosak, így elkerülik a frontális karambolt. Irányt változtatni egy tömb (block) után tudsz jobbra kanyarodással. S hogyan láttuk mindezt? A Skydeck nevű épület kilátójáról. 18 dollárért felmehetsz 103 emelet magasra, ahol aztán gyönyörködhetsz az egész városban. A rutinosak (mint mi) késő délután váltanak jegyet, hogy a panorámát nappal és éjszaka is megcsodálják. Ilyenkor hatalmas a tolongás, főleg a kiugró üvegkalitka előtt. „Lábaid előtt hever az egész város” érzését nyújtja a kalitka azoknak, akik rámerészkednek az üvegpadlóra. Olyan nagy az érdeklődés, hogy sokan a földön pihenve várják meg az éjszakát. Az izgalmakat egyébként már a liftben fokozzák (amely kevesebb, mint 4 perc alatt ér fel). Ahogyan emelkedünk, a kijelző úgy mutatja, hogy épp milyen magaslatokban járunk: most az Eiffel-torony tetején tartunk…most a New York-i Empire State Building legmagasabb pontján….stb.  

Love and Marriage…

Ha a chicago-i éjszakáról kellene nyilatkozni egy szóban, annyit mondanék; al caponi. Sikátoros és a közkedvelt terek, helyek, épületek fényein kívül sötét és ijesztő. Egy-egy hangosabb helyen jazz szól, ám maga az utcák kihaltak. Rengeteg a fekete és a hajléktalan, akik gyakran kis utca konténerei mögül bukkannak fel. A zebrán állva a fejed felett sokszor zúg el a vonat, míg a lábad alatt a metró robaja tántorít meg. Egy-egy pislákoló lámpa alatt kóbor macskák vagy épp világító police autó. Az Al Bandy-s sorozatból ismert szökőkút (Buckhingam Fountain) viszont megéri ezt a hatalmas kockázatot, hogy a görög negyedi szállásunktól (hostel, azaz diákszálló) a partig elsétáljunk. Este ugyanis zenél és egyszerre több színben játszik. A háttérben magasodó felhőkarcolók pedig kellő háttérfényként szolgálnak. A tereken egyébként parkőrök és biztonsági őrök járkálnak, fejükön headset és lámpa. A szökőkutat sokan és sokáig nézegetik. Van, aki a parkban, a fűben ülve, míg profi fotósok a legjobb pillanat miatt állnak lesben kisebb-nagyobb fotóapparátusukkal. Munkájuk a horgászok pontos, precíz és türelmes „munkájára” emlékeztet.

Cloud Gate, avagy a „A Bab”

A szökőkúttól nem messze található a Millennium park, amely görög színháznyi méretével komolyzenei koncerteknek ad helyet. Ezek többnyire ingyenesek. Közvetlenül mellette van a Cloud Gate, azaz felhőhíd, amelyet különleges formája miatt bab-nak becéznek (mindezek ellenére a tervezők célja a higanyt megformálása volt). Tükörszerű felületének (rozsdamentes fém) köszönhetően viccesebbnél-viccesebb képeket kínál az arra járóknak. Az egyéjszakás chicago-i vizitünk a Chicago feliratú szórakozóhelységnél ért véget, ahol jazz trombita hangjai kísérték utunkat hazáig. A szálláson, lefekvés előtt magyar hangokat hallottunk. Két utazgató magyar fiú szállt meg mellettünk. (Azt már nem is mondom, hogy miután bejelentkeztünk a hostelbe, a felfelé vezető lépcsőn, az első szinten a Resortban mellettünk lakó magyar lányokkal néztünk egymásra. :D Túl kicsi nekünk a világ…)

Így történt meg Kedves Olvasó, hogy az éjszakai életért elmentünk Miamiba…;)

Szólj hozzá!

Készültség

2013.09.04. 19:01 e_n_i_k_o

A chicagoi reptéren, a Miamiba tartó gépre várva a plazmatévék adását megszakítva mutatják Obamat, aki most hirdette meg a Red Line-t Szíria kapcsán. Amerika ismét taktikázik és Európa válaszát várja a kémiai fegyverek használatát illetően. Eközben Washingtonban Obama republikánus ellenfele, Kerry tanácskozik az elnök helyes döntéséről. Hatalmas a készültség, minden tv adás izzik...Irány Miami! ;)

Szólj hozzá!

Irány Chicago

2013.09.03. 22:03 e_n_i_k_o

3_1378233444.JPG_2048x1536

Indulás előtt egy nappal szobatársam/kalandtársam Niki a Resort előcsarnokában leült a vendégeknek fenntartott géphez és utazási eszköz után kutakodott. Egy vendég segített neki a megfelelő oldalon böngészni, majd kiderült a legjobb megoldás, ha elmegyünk Madisonba és onnan busszal Chicagoba. Így vitt el minket Madisonba Nick ingatlanügynök és nyaralni jött pár napra az unokáival a Resortba, de szeptember 2-án visszajött értünk, sőt meghívott minket reggelire is, míg vártuk a buszt. Az úton úgy megkedvelt minket, hogy nem kért cserébe mást, mint idegenvezetést, ha Magyarországon jár. Nick ugyanis szeret utazni és egész tájékozott az európai kultúráról. Felmenői között németek és norvégok büszkélkednek. Beszélgettünk kormányzásról, életszínvonalról, megélhetésről és persze tervekről.

Most dél van és a buszon pötyögöm ezeket a sorokat. A távolsági busz (Van Galder) extrán fullos; wifi, konnektor, klíma, tv. Fejenként 30 dollárért visznek el minket Madisonból Chicagoba. A négyórás úton 3 megálló van. Mindnehol saját megállója van a busztársaságnak. Neten lehet jegyet venni és szerencsés esetben készpénzben az indulás előtt a buszsofőrnél is. Előttünk a más Resortban dolgozó finnek, lengyelek és kínaiak szállnak fel. A megállókban új buszsofőr ül volánhoz. A kényelem és a biztonság oka, hogy a buszok magánkézben vannak. Különböző társaságok hirdetik különböző áru szolgáltatásaikat.

Utazás közben bámészkodom és a facebookon olvasom amerikaiak és amerikai lengyelek jókívánságait, miközben szép lassan minden Resortban dolgozó magyarnak megjelennek az első fotói az utazásairól. Hamarosan ismét jelentkezünk; Niki, Hajni és én. Miamiban jönnek majd utánunk néhányan, New Yorkban pedig ismét néhány magyar kolléga csatlakozik majd. Bár arrafelé, a Nagy Almában még mindig nincs szállásunk, szóval, ha tud valaki valamit, ne habozzon!...

 

Szólj hozzá!

Hastala Vista Chula Vista

2013.09.03. 15:25 e_n_i_k_o

nevtelen2_1378214684.JPG_4000x3000

Szólj hozzá!

Labor Day

2013.09.02. 21:30 e_n_i_k_o

nevtelen_1378150211.JPG_4000x3000

Szeptember elsején volt az utolsó napom a Resortban….és persze ez a nap volt a legforgalmasabb. Alexa a nyolcórás műszakjában egy kasszában több mint háromezres forgalmat csinált. (Két kassza volt és ez „csak” egy gyorsétterem a többi mellett a Resortban.) A forgalom oka a Labor Day, azaz a Munka ünnepe.

Tanger

Ezen a napon vannak a legnagyobb leárazások Amerikában, olyannyira, hogy van, aki ilyenkor veszi meg a mennyasszonyi ruháját még akkor is, ha épp szingli. Az outletek a szokásosnál jobban is megtelnek.

Hozzánk a Tanger nevű outlet van legközelebb. Stanley K. Tanger 1981-ben úttörőnek számított az outletek alapításában. Az Outlet Industry („outlet gyárak”) egyik legsikeresebb üzletemberévé vált; 1993 óta ugyanis az egyik legnagyobb ingatlan-befektetőnek számít a New York-i Tőzsdén. Ma már fia, Steven B. Tanger vezeti a 46 outletet 23 államban.

Márkák

A Tangeren kívül sok más outlet van versenyszerű árakkal. Egy városban általában egy outletlánc van, így előfordul, hogy 20 mérfölddel (miles) messzebb ugyanaz a márkájú ruhadarab 10 dollárral (2200 Ft-tal) olcsóbb. A megérhetőséget a szabadversenyes kapitalizmus diktálja, hiszen felmerül a kérdés, fizetek-e több üzemanyagot azért, hogy olcsóbban vegyen meg az adott ruhát. (Bár az üzemanyag sosem kérdés, mivel elég olcsó lásd:  Kocsik, parkolás, benzinárak című bejegyzés) A klasszikus világmárkák mellett (Tommy Hilfinger, Ralph Loren Polo, Victoria’ Secret, H&M, Mango, Nike, Adidas stb.) vannak jó minőségű amerikai márkák is pl. Hollister, American Eagle, Rue 21 stb.) Ezek többségében sokkal olcsóbbak, mint otthon. Például egy Ralph Loren Polo márkájú poló 15 dollár, azaz 4000 Ft akció nélkül. A Labor Day miatt pedig mindezek még olcsóbbak. A kupontengerek, akciósfüzetek, törzsvásárlói vagy klubkártyák különleges kulcsai a shoppingolásnak. Az akció 50%-os kedvezménynél indul; 10-15 dollárokért 30, sőt 50 dolláros áru is beszerezhető. Az akcióknak más napokon rengeteg variációja létezik. Az én egyik kedvencem: 50 dollárért két Levis farmer és 10 dollár levásárolható egy héttel később (amikor az új áru érkezik, s ami persze 50 dollár felett kezdődik.)

Az outletek egyébként olyanok, mint nálunk a plázák, csak épp egyszintesek (oka: a város szélén vannak, azaz nem védett helyen, így könnyebb újjáépíteni egy esetleges tornádó után.) Többségében fából készülnek és üvegplafonnal rendelkeznek, így napsütés esetén rendkívül barátságos, már-már otthonias. Rengeteg a zöld növény és a szökőkút, valamint meghatározott távolságban süteményes bolt vagy kávézó található benne. Mindemellett teljesen klímatizált és „mozgáskolrátozott-barát”, ami nemcsak a lépcsőmentes kialakításban nyilvánul meg, hanem a különböző székek elérhetőségében is. Vannak klasszikus és különböző specializált székek is. Sőt, a kényelem érdekében vannak olyanok is, amelyek a sétálni kevésbé szerető embereknek van fenntartva, azaz egy kisebb kocsi, amely elől-hátul kosárral van felszerelve. Az outletek célja, mint ahogy azt a Tanger is sikerének könyveli el, az otthonias környezet, hogy egy percre se érezzük kényszernek a vásárlást.

Szólj hozzá!

Ami eddig történt

2013.08.31. 06:20 e_n_i_k_o

1185997_10200744026749077_628844635_n_1377922797.jpg_540x960

A szülinapom óta csak bulizunk. Most már minden nemzet együtt. Nappal meló, éjszaka kocsi tetején táncolás, tilosban fürdés, majd pár óra alvás után ismét meló. Az elmúlt tíz napban összesen 30 órát aludtunk.

A szülinapom után elhatároztuk, most már minden este buli, ezért N, A és én elmentünk Jacubbal, na és persze sexylexyvel hajnal egykor fürödni. Csakhogy egy hely jöhetett szóba a késői időpont miatt, mégpedig a nemzeti parkon át, lemászva a sziklákon a Wisconsin Dells tó. Egy icipici elemlámpa, na és négy egymásba kapaszkodott ember át a Bambik és Maci Lacik lakta erdőn. Hajnal egykor! A félelemtől 10 perc alatt tettük meg a 30 perces sétát. A java ezután jött, amikor a vaksötétben lemásztunk a sziklákon, hogy elérjük a vizet. (Még mindig nem mertük megnézni fényes nappal a helyet…) A Hold tükrében közel 30 fokban az éjszaka közepén fürödni több, mint egy egyszerű életérzés. Érezni azt, hogy fiatal vagy, hogy bármit megtehetsz.

Ezt éreztük két nappal rá M szülinapján. Mivel M a szobatársam illő lett volna, hogy a buliján ott vagyok. Csakhogy egy meghívott vendég meghívott egy másik, általam kevésbé kedvelt személyt, így a bulit offoltom. A duzzogásomon a wishky segített, így a tortavágásról lemaradva egy óra késéssel megérkeztem. És ekkor elszabadult a buli…

Kérlek kedves Olvasó, nézd meg a Fun We are young című klipjét és tudni fogod, mi volt ezen a bulin. Jacub, aki amerikai-lengyel társával aznap dolgozott utoljára, áthajtott kocsijával az egyeningjén, majd a tömeg tombolásának hatására öngyújtóval vetett véget a nyári munka minden gyötrelmének. Az eufóriában többen asztalokat és műanyagpoharakat helyeztek a gangra, így sörpong kezdődött. A lényegét ne kérdezd, mert a végén akkor is ivott mindenki, amikor épp egyik csapat sem állt nyerésre. A játéknak a felboruló asztal vetett véget, majd egy pillanatnyi csend után a Gangham Style mindenkit a 4*4 méteres szobába csalt. Volt, aki az emeletes ágyon lógott, volt, aki a mosogatóban táncolt, míg én és lengyel kollégám megvitattuk a kurva szó jelentését. Nem emlékszem, ki zúdított először a másik fejére egy pohár vizet (látod a klipben a lányt, akinek üveget törnek a fején?), a lényeg, hogy a Harlem shaket már teljesen vizesen táncoltuk a placcon a közel 30 fős tömegben. Volt, aki az autója tetején, volt, aki a korláton csüngve, volt, aki a hangfalon állva rázta. Hajnal fél 5-kor kezdtünk takarítani, mikor mindenki hazament. A meló 7-8-kor kezdődött. Annyi fáradt arcot, egymás mellett csendben megálló dolgozókat (akik más napokon egymást elfojtva sztorizgatnak) még nem láthattál soha. Este azonban újra buliztunk. Ekkor már többen ott aludtak el, ahol érte őket a pillanat; WC-n, zuhanyzóban, hangfalon, netán más ágyában többedmagával ruhástól, málnaszörppel…:D

Azóta búcsúzunk mindenkitől. Naponta kesergünk a boldogságunk miatt, mennyire jól sikerült ez az utolsó pár nap, amely az egész három hónapot megszépíti. Tegnapelőtt este már csak csendesen iszogattunk és a csillagokat számoltuk a fűben fekve. Úgy, ahogy a One Republic énekli a Counting Stars című dalában…

„Lately I been, I been losing sleep
Dreaming about the things that we could be
Baby I been, I been prayin' hard
Said no more counting dollars
We'll be, we'll be counting stars…"

1 komment

Egy falatnyi otthon, avagy három hónapja vagyunk kinn

2013.08.21. 21:38 e_n_i_k_o

nevtelen2_1377111453.JPG_3000x4000

A szülinapom eddigi legtöbbje mindig ugyanúgy kezdődött; későn kelek, csak veszekedés van, mindenki a másikra haragszik, hogy ezt nem így terveztük, meg már megint nem megyünk sehova, elkéstünk stb. Akitől várnám, fel sem köszönt, akit pedig 100 éve nem láttam (vagy nem is akartam), egyből megtalál. A 23. sem indult másképp és ugyanolyan lett, mint mindegyik. Csak egy kicsit mégis másabb, mégis egy kicsit jobb.

Elterveztük a szobatársakkal, hogy felvesszük a fizut, majd csinálunk egy old time portré, hogy legyen mit mutogatniuk az unokáiknak. Csakhogy későn keltünk, és a többieknek menniük kellett dolgozni délután. A taxi drága lett volna négyünknek, így csak néztük egymásra, mi lesz. Aztán támadt az ötlet: végre jó idő van, nehogy már ne legyen semmi! Niki és én kértünk biciklit, Emese és Kriszti pedig bestoppoltak. Délkor volt a találkozó benn a városban. (A telefonjainknak nincs térereje, így kommunikálni nem tudunk másképp, csak telepatikusan.) Nem hiszitek el, a lányok platón utaztak, csakhogy bejussanak. (Nekünk se volt rossz a fel a domb-le a domb két rossz biciklivel, de a platós utazás túltesz mindenen, főleg, hogy tilos.) 10 perc alatt öltöztünk át, kattintottak és nyomtattak. Pedig sor állt. A lányoknak 20 percük volt visszajutni dolgozni és  a város kb. 25 percre van a Resorttól. Ezt se fogjátok elhinni, de beértek. :D Ne kérdezd, hogy hogyan. Niki és én ezután feltankoltunk némi vendégváró itallal és hazatekertünk. Itthon pedig nekiálltunk főzni-sütni. Niki, a mesterszakács 100 magyar palacsintánál meg sem állt, majd két hatalmas adag paprikás krumplival vártuk azokat, akik hazajöttek a munkából. Mindenki velünk ünnepelt kinn, a gangon! Ettünk-ittunk, mindenki hozott, amit talált. Aztán beesteledett és képzeljétek, 10 percenként kaptam ajándékot. A munkahelyemen pizzát csináltak nekem, a dobozát mindenki aláírta, aki benn volt. (Ez azért érdekes, mert szülinapom előtt nagyon kiosztottam a feletteseimet. Kicsit aggódtam, hogy kirúgnak, de csúnyán bántak velem.)  Aztán jött a torta, majd karúszót kaptam ajándékba. (...hogy Miamiban biztonságban legyek a vízben...) Egy fél napig csak ettünk-ittunk olyan magyarosan, együtt. Hihetetlen volt. Aztán hatalmas nyomásra rábólintottam, hogy menjünk el bulizni, mert miközben kinn ültünk, jött a taxis és szólt, ma ingyen van a fuvar a szórakozóhelyre. Hatalmas ováció közepette buliztunk egyet. Fél háromra értünk haza, és csak folytattuk az iszogatást. Igazi wiskyt is kaptam ajándékba. Most délután 2 óra van és a csapat fele még mindig alszik.

Ezúton köszönöm Mindenkinek; aki műszakot cserélt, csakhogy ott legyen az ünneplők között, aki kaját vagy "innivalót" hozott, a rengeteg ajándékot és az egész napot! Nem volt tűzijáték, de úgy hallottam, otthon sem volt az igazi. (Először nem voltam otthon a szülinapomon. Ez többé nem fordulhat elő, mert tűzijáték nélkül nem lehet augusztus 20-át ünnepelni! ) Az utolsó blogbejegyzésbe terveztem leírni, de írom inkább most; a magyarok nélkül biztosan nem bírtam volna ki ezt a nyarat. Életem nyarát! ;)

3 komment

süti beállítások módosítása